2015. április 1., szerda

1. fejezet

Kedves Olvasók!

Boldog április elsejét, azért csak vigyázni a tréfákkal. Én ma már többször is porul jártam. A másik elérkezett a tavaszi szünet, ami nekem már keményen egy napra tart, de akinek még csak most kezdődik. Egy naphoz, mennyi dolog köthető... Szóval, még csatlakozik hozzá, hogy megérkezett az első rész! Várom a véleményeiteket, s ne feletsetek el feliratkozni! Kellemes olvasást!

xx,
Robin Summer



Az ébresztőórám hangjára ébredek, egy jól irányzott mozdulattal lecsapom, hogy megszűnjön az idegesítő rikácsolás. Kinyújtózom, kezemmel párszor megtörölgetem arcomat, hogy felébredjek. Az ablakomhoz sétálok és felhúzom a redőnyt, hogy az ébredező Nap fényei betöltsék a helyiséget. A székemről leveszem a tegnap előkészített fekete nadrágot és világoskék felsőt. Telefonomat hátsózsebembe csúsztatom fülhallgatómmal együtt. Miközben a lépcsőn vágtázom le, hajamat összefogom egy hajgumival és jó szorosan meghúzom, hogy véletlen se lógjon a szemembe. A földszinten halkabban közlekedek, nehogy felébresszek bárkit is. Mivel csak az én szobám, s a vendéghálók vannak az emeleten. A hatalmas faajtó melletti cipős szekrényből kiveszem a lábbelimet és lábamra veszem. A cipőfűzőmet, akárcsak a hajamat erősen megkötöm. A telefonomon párszor elhúzom az ujjamat és a zene betölti a fülemet. Kilépek az ajtón, majd magam mögött nagyon halkan csukom be.
Kellemes reggeli levegő tüdőmbe áramlik. A felkelő Nap fényei beragyogják az egész várost. A virágok is ébredezni kezdenek, bár illatát elnyomja a hatalmas gyár füstje. Lassú kocogásba kezdek, majd egyre gyorsabban futok. Egy idő után már csak fákat, növényeket látok, amik csodálatosak, így tavasz közepette. Egyenletesen veszem, majd fújom ki a levegőt. Kettőt be- kettőt ki számolom, lábaim egyhangú dobogására és fülemben szóló énekesre figyelek. A város vége fele tartok, mint mindennap. Elérek a Falig, ami a város végét jelzi. A Fal mellett szaladok tovább. Nem is figyelem az örök arcát, akik kék egyenruhát viselnek, és a kijáratnál állnak. A feladatuk meggátolni az idegenek belépését, vagy a bentlakók távozását. Akárki nem hagyhatja el ezt a helyet! Nem is tudom mikor építették ezeket a kőmonstrumokat, ami tetején szögesdrótháló van, ha igaz áram folyik benne, amióta élek itt vannak. Sokkal régebb óta áll szerintem, mint a dédanyám születésének napja. Ezeket is csak a Falon lévő repedezésekből gondolom, az időjárás nem kíméli. Persze a polgármester, minden bevételt, amit a lakók fizetnek – például adó – megemel, hogy finanszírozni tudja, az ő hőn szeretett Falának javítását.
A mi védelmünket szolgálja. Védelmet nyújtanak a kinti veszedelmektől – hangzik el minden évben a városalapítási ünnepségen. Még sose voltam a másik oldalon, így halványlilasejtésem sincs mi az a veszély, amitől meg kell minket védeni, erről valahogy soha senki nem beszél. Néha azaz érzés kerülget, hogy nem is minket akarnak oltalmazni, hanem bent akarnak tartani, mint egy ketrecbe zárt oroszlánt. Bezárva tartani, s irányítani, vagy épp kísérletezni rajtunk. Ilyenkor mindig rádöbbenek mennyi összeesküvés elméletet gyártok. Megállok, hogy kifújjam magam, hátamat az annyit emlegetet Falnak döntöm. Zsebemből előveszem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. 07:03. Sietnem kell, hogy hazaérjek és még az iskolából se késsek el. Ma van a Harangozók Napja, amire egész eddigi tanulmányaink meghozzák a jutalmat. Új osztályokba sorolnak, olyanokkal is találkozhatok, akiket eddig sose láttam! Haza fele veszem utam, gyorsan szedem a lábaimat, hogy minél előbb visszaérjek.
Otthon már az egész család ébren van. Anyu egy újabb adag tojásrántottát és sült bacon-t tesz az asztalra, miközben apu a Város Lapja c. újságot lapozza. Bátyám a húgommal együtt valami rajzfilmet néznek a TV-ben, szemüket egyenesen a képernyőre szögezik, csoda, hogy a szájukba találnak az étellel. Én is helyet foglalok az asztalnál és próbálom minél gyorsabban befejezni, hogy még fürdeni is legyen időm.
- Nita, rágd meg rendesen a falatot! – szól rám édesanyám, amikor látja, hogy igazából csak nyelem a reggelit.
Már tisztán egy farmert és egy krémszínű apróvirág mintákkal díszített felsőt viselek, és anyám unszolására még rávettem egy pulóvert is. A számra kentem fel egy kis szájfényt, majd testvéreimmel együtt hagyom el a házat. Felszállunk egy kék – ugyanolyan kék, mint a Falnál lévő örök egyenruhája – buszra és elzötykölődünk vele az iskoláig. A helyett, hogy szétállnánk és ki-kimenne a saját órájára, most együtt indulok Terembe. Pont akkora, hogy az egész iskola elférjen benne, direkt ilyesfajta ünnepségekre tervezték. A falak fehérek, és hasonló színű műanyag székekkel van telepakolva. A cipőm hangosan csattog a parkettán, a székek az emelvénnyel szembe helyezkednek el. Az így is hatalmas emelvényen, még egy dobogó is raktak, amit kék falakkal körbehatároltak. A kis dobogó mikrofonnal fel van szerelve, és a terembe is hatalmas hangszórók vannak elszórva. A dobogó mellett egy fehér vászon található, ide lesz kivetítve az idei osztályok névsorai. Az csoportok, mint mindenévben most is vegyesen lesznek. Nem a kor, hanem a tudás és érettség számít. Az iskolába 14-18 éves korig járnak ide a gyerekek. A 14 éves korúaknak beleszámít az eddigi tanulmányaik, amit az általános iskolában értek él, meg az ősszel megírt vizsga. A következő években, már csak a vizsga eredménye számít, ahogy nekem és Elliotnak is.  A két testvérem között foglalok helyet valahol közepén. Néha oda biccentek egy-két régi osztálytársamnak, de különösképpen senkihez nem rohanok oda megölelgetni. Szöges ellentéte Elliotnak, aki köré csak úgy tobzódnak az emberek, vagy a húgomnak, aki csak maga elé nézz. Tudom, izgul, én is ilyen voltam az ő korában, valami bátorításként, felnéztem az akkor még istenített bátyámra. De ő csak kinevetett és ott hagyott, egyedül. Nem ismertem senkit, féltem és izgultam, mi lesz velem. Úgy éreztem, mint akit sorsára hagytak, talán mert az is voltam. Megszorítom Ivanka kezét, nem nézz rám, még mindig az előtte lévő szék támláját bámulja, de kicsit elernyed testtartása.
8 óra 30 perckor a csengő élesen felvisít, hogy mindenkit figyelmeztessen az óra elkezdődött. A diákok mind leülnek, székek csikorgása tölti be az egész termet. Mr. Harrison belép és hirtelen csend áll be. Az igazgató elsétál az emelvényre, majd fel a dobogóra. Kezében lévő papírt rendezgeti, majd ujjaival párszor megütögeti, a mikrofont- Mielőtt elkezdené, tudom mit mond, minden évben ugyanazt, még egy kis változtatás sincs benne. Szóról- szóra ugyanaz, mint tavaly.
- Üdvözlök mindenkit az idei tanév kezdetén. Szeretném, hogy senki se szomorodjon el, ha nem abba az osztályba került, amibe akart. Ez legyen egy figyelmeztetés, hogy még keményebben tanuljon. Azok, akik oda kerültek, ahova akartak, ne legyenek önteltek, mert könnyen lekerülhetnek, vissza a legaljára. Tudom, már mindenki tűkön ül, hogy megtudja az mostani osztályát. Elizabeth, ha kérhetném.. –nézz le a nőre, aki a számítógép előtt ül, néhány gombot leüt, amennyire látom, és a vetítőre kerül a névsor. Az E és D-ben se magamat, se családtagjaimat nem látom. A C-ben meglátom Ivanka Herington nevét, ami büszkeséggel tölt el. Elliott nevét is megtalálom A- csoportban a legjobb osztály. Nem is számítottam másra, mondta, hogy nagyon jól sikerült neki az idei. Magamra találok a B-csoport névsorában, mellette pedig hatalmas betűkkel, hogy a 206-os terembe kell menni, ha Harrison befejezte a mondandóját.

- Mindenkinek jó tanévet kívánok, most pedig menjetek a kijelölt tantermekbe! – fejezi be a beszédét. Elengedtem Ivanka kezét, ő pedig elindul a folyosón. Bátyámmal találkozik a tekintetünk belenézek szürke szemébe, amit édesanyánktól örökölt. Ében fekete haja néha belelóg szemébe, de kezével hátra tűri. Rám mosolyog, de én csak biccentek neki és elindulok a 206-os terembe! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése