Boldog április elsejét, azért csak vigyázni a tréfákkal. Én ma már többször is porul jártam. A másik elérkezett a tavaszi szünet, ami nekem már keményen egy napra tart, de akinek még csak most kezdődik. Egy naphoz, mennyi dolog köthető... Szóval, még csatlakozik hozzá, hogy megérkezett az első rész! Várom a véleményeiteket, s ne feletsetek el feliratkozni! Kellemes olvasást!
xx,
Robin Summer
Az ébresztőórám
hangjára ébredek, egy jól irányzott mozdulattal lecsapom, hogy megszűnjön az
idegesítő rikácsolás. Kinyújtózom, kezemmel párszor megtörölgetem arcomat, hogy
felébredjek. Az ablakomhoz sétálok és felhúzom a redőnyt, hogy az ébredező Nap
fényei betöltsék a helyiséget. A székemről leveszem a tegnap előkészített
fekete nadrágot és világoskék felsőt. Telefonomat hátsózsebembe csúsztatom
fülhallgatómmal együtt. Miközben a lépcsőn vágtázom le, hajamat összefogom egy
hajgumival és jó szorosan meghúzom, hogy véletlen se lógjon a szemembe. A
földszinten halkabban közlekedek, nehogy felébresszek bárkit is. Mivel csak az
én szobám, s a vendéghálók vannak az emeleten. A hatalmas faajtó melletti cipős
szekrényből kiveszem a lábbelimet és lábamra veszem. A cipőfűzőmet, akárcsak a
hajamat erősen megkötöm. A telefonomon párszor elhúzom az ujjamat és a zene
betölti a fülemet. Kilépek az ajtón, majd magam mögött nagyon halkan csukom be.
Kellemes reggeli levegő
tüdőmbe áramlik. A felkelő Nap fényei beragyogják az egész várost. A virágok is
ébredezni kezdenek, bár illatát elnyomja a hatalmas gyár füstje. Lassú
kocogásba kezdek, majd egyre gyorsabban futok. Egy idő után már csak fákat,
növényeket látok, amik csodálatosak, így tavasz közepette. Egyenletesen veszem,
majd fújom ki a levegőt. Kettőt be- kettőt ki számolom, lábaim egyhangú dobogására
és fülemben szóló énekesre figyelek. A város vége fele tartok, mint mindennap.
Elérek a Falig, ami a város végét jelzi. A Fal mellett szaladok tovább. Nem is
figyelem az örök arcát, akik kék egyenruhát viselnek, és a kijáratnál állnak. A
feladatuk meggátolni az idegenek belépését, vagy a bentlakók távozását. Akárki
nem hagyhatja el ezt a helyet! Nem is tudom mikor építették ezeket a
kőmonstrumokat, ami tetején szögesdrótháló van, ha igaz áram folyik benne,
amióta élek itt vannak. Sokkal régebb óta áll szerintem, mint a dédanyám
születésének napja. Ezeket is csak a Falon lévő repedezésekből gondolom, az
időjárás nem kíméli. Persze a polgármester, minden bevételt, amit a lakók
fizetnek – például adó – megemel, hogy finanszírozni tudja, az ő hőn szeretett
Falának javítását.
A
mi védelmünket szolgálja. Védelmet nyújtanak a kinti veszedelmektől
– hangzik el minden évben a városalapítási ünnepségen. Még sose voltam a másik
oldalon, így halványlilasejtésem sincs mi az a veszély, amitől meg kell minket
védeni, erről valahogy soha senki nem beszél. Néha azaz érzés kerülget, hogy
nem is minket akarnak oltalmazni, hanem bent akarnak tartani, mint egy ketrecbe
zárt oroszlánt. Bezárva tartani, s irányítani, vagy épp kísérletezni rajtunk.
Ilyenkor mindig rádöbbenek mennyi összeesküvés elméletet gyártok. Megállok,
hogy kifújjam magam, hátamat az annyit emlegetet Falnak döntöm. Zsebemből
előveszem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. 07:03. Sietnem kell, hogy
hazaérjek és még az iskolából se késsek el. Ma van a Harangozók Napja, amire
egész eddigi tanulmányaink meghozzák a jutalmat. Új osztályokba sorolnak,
olyanokkal is találkozhatok, akiket eddig sose láttam! Haza fele veszem utam,
gyorsan szedem a lábaimat, hogy minél előbb visszaérjek.
Otthon már az egész
család ébren van. Anyu egy újabb adag tojásrántottát és sült bacon-t tesz az
asztalra, miközben apu a Város Lapja c. újságot lapozza. Bátyám a húgommal
együtt valami rajzfilmet néznek a TV-ben, szemüket egyenesen a képernyőre
szögezik, csoda, hogy a szájukba találnak az étellel. Én is helyet foglalok az
asztalnál és próbálom minél gyorsabban befejezni, hogy még fürdeni is legyen időm.
- Nita, rágd meg
rendesen a falatot! – szól rám édesanyám, amikor látja, hogy igazából csak
nyelem a reggelit.
Már tisztán egy farmert
és egy krémszínű apróvirág mintákkal díszített felsőt viselek, és anyám
unszolására még rávettem egy pulóvert is. A számra kentem fel egy kis
szájfényt, majd testvéreimmel együtt hagyom el a házat. Felszállunk egy kék –
ugyanolyan kék, mint a Falnál lévő örök egyenruhája – buszra és elzötykölődünk
vele az iskoláig. A helyett, hogy szétállnánk és ki-kimenne a saját órájára,
most együtt indulok Terembe. Pont akkora, hogy az egész iskola elférjen benne,
direkt ilyesfajta ünnepségekre tervezték. A falak fehérek, és hasonló színű
műanyag székekkel van telepakolva. A cipőm hangosan csattog a parkettán, a
székek az emelvénnyel szembe helyezkednek el. Az így is hatalmas emelvényen,
még egy dobogó is raktak, amit kék falakkal körbehatároltak. A kis dobogó
mikrofonnal fel van szerelve, és a terembe is hatalmas hangszórók vannak
elszórva. A dobogó mellett egy fehér vászon található, ide lesz kivetítve az
idei osztályok névsorai. Az csoportok, mint mindenévben most is vegyesen
lesznek. Nem a kor, hanem a tudás és érettség számít. Az iskolába 14-18 éves
korig járnak ide a gyerekek. A 14 éves korúaknak beleszámít az eddigi
tanulmányaik, amit az általános iskolában értek él, meg az ősszel megírt
vizsga. A következő években, már csak a vizsga eredménye számít, ahogy nekem és
Elliotnak is. A két testvérem között
foglalok helyet valahol közepén. Néha oda biccentek egy-két régi
osztálytársamnak, de különösképpen senkihez nem rohanok oda megölelgetni.
Szöges ellentéte Elliotnak, aki köré csak úgy tobzódnak az emberek, vagy a
húgomnak, aki csak maga elé nézz. Tudom, izgul, én is ilyen voltam az ő
korában, valami bátorításként, felnéztem az akkor még istenített bátyámra. De ő
csak kinevetett és ott hagyott, egyedül. Nem ismertem senkit, féltem és
izgultam, mi lesz velem. Úgy éreztem, mint akit sorsára hagytak, talán mert az
is voltam. Megszorítom Ivanka kezét, nem nézz rám, még mindig az előtte lévő
szék támláját bámulja, de kicsit elernyed testtartása.
8 óra 30 perckor a
csengő élesen felvisít, hogy mindenkit figyelmeztessen az óra elkezdődött. A
diákok mind leülnek, székek csikorgása tölti be az egész termet. Mr. Harrison
belép és hirtelen csend áll be. Az igazgató elsétál az emelvényre, majd fel a
dobogóra. Kezében lévő papírt rendezgeti, majd ujjaival párszor megütögeti, a mikrofont-
Mielőtt elkezdené, tudom mit mond, minden évben ugyanazt, még egy kis
változtatás sincs benne. Szóról- szóra ugyanaz, mint tavaly.
- Üdvözlök mindenkit az
idei tanév kezdetén. Szeretném, hogy senki se szomorodjon el, ha nem abba az
osztályba került, amibe akart. Ez legyen egy figyelmeztetés, hogy még
keményebben tanuljon. Azok, akik oda kerültek, ahova akartak, ne legyenek
önteltek, mert könnyen lekerülhetnek, vissza a legaljára. Tudom, már mindenki
tűkön ül, hogy megtudja az mostani osztályát. Elizabeth, ha kérhetném.. –nézz
le a nőre, aki a számítógép előtt ül, néhány gombot leüt, amennyire látom, és a
vetítőre kerül a névsor. Az E és D-ben se magamat, se családtagjaimat nem
látom. A C-ben meglátom Ivanka Herington nevét, ami büszkeséggel tölt el. Elliott
nevét is megtalálom A- csoportban a legjobb osztály. Nem is számítottam másra,
mondta, hogy nagyon jól sikerült neki az idei. Magamra találok a B-csoport
névsorában, mellette pedig hatalmas betűkkel, hogy a 206-os terembe kell menni,
ha Harrison befejezte a mondandóját.
- Mindenkinek jó
tanévet kívánok, most pedig menjetek a kijelölt tantermekbe! – fejezi be a
beszédét. Elengedtem Ivanka kezét, ő pedig elindul a folyosón. Bátyámmal
találkozik a tekintetünk belenézek szürke szemébe, amit édesanyánktól örökölt.
Ében fekete haja néha belelóg szemébe, de kezével hátra tűri. Rám mosolyog, de
én csak biccentek neki és elindulok a 206-os terembe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése